Szöllősi RékaÁprilisi eper, hetekig eltartható tej, a disznóvágás idejétől független húskínálat – ami nekünk ma magától értetődő, azt dédnagyanyáink hitetlenkedve figyelnék.
Gondolkoztálmár azon, hogy vajon mennyire elképednének, ha most újra itt lehetnének közöttünk és eljönnének velünk bevásárolni? Én teszek egy próbát és képzeletbeli beszerzőkörútra indulok a dédivel egy szupermarketbe. Tarts velünk!
Utunk a parkolóban kezdődik, ahol az első két döbbenet éri őt gyors egymásutánban: a parkoló autók hadára (ide csak autóval járnak-e az emberek?) és a termetes bevásárlókocsik látványára (annyi élelmiszerből, amely ebbe az alkalmatosságba belefér, a házuk öt, szoba-konyhás, folyóvizet, központi fűtést és fürdőszobát nem látott lakásában lakó nyolc kisnyugdíjas több hétig vígan elélne) egyformán rácsodálkozik.
Az üzletbe lépve aztán dédi még jobban elképed: az ő idejében el sem lehetett volna képzelni ekkora árubőséget, amit ő persze pazarlásnak értelmez. A tejespultnál csodálkozik, hogy már nincs meg a kifolyt tej felitatására szolgáló (büdös) rongy, sőt zacskós tejet sem találunk. Lássuk be, előbbit mi sem sírjuk vissza.
A zöldségek és gyümölcsök alatt roskadozó pultok között járva nem érti, miként lehetséges, hogy áprilisban van eper, banán, paradicsom és uborka is a polcokon, ráadásul mindenhez hozzá is lehet nyúlni a vevőknek is, kézre rácsapó, szúrós szemű eladónak pedig nyoma sincs.
Az ámulat a húsospultnál folytatódik, ahol közösen felidézzük azokat az időket, amikor az otthoni disznóvágás óta eltelt hónapok száma határozta meg a rendelkezésre álló húsok választékát.
A tojás és a vaj árán elakad a lélegzete és látom, ahogy kiszámolja, mennyibe is kerülne egy adag diós-almás linzer elkészítése. Az édességpultnál viszont felcsillan a szeme: mint minden rendes csokoládépapír gyűjtőnek, neki is kánaánnak tűnik a választék. Kicsit aztán el is szomorodik, mert szerinte biztosan minden gyerek sóvárogva áll az ilyen pultok előtt, hiszen az ember édességet csak ünnepek alkalmával kap vagy vesz a kisunokájának. Az pedig nincs gyakran!
A legnagyobb megdöbbenést mégis az okozza neki, hogy milyen sokféle (számára jobbára ismeretlen) termékből milyen nagy mennyiséget vásárolnak az emberek: neki egész életében elég volt két vászonszatyor (normális nevén cekker, most is le tudnám rajzolni a mintájukat) ahhoz, hogy a piacon hetente kétszer megvásárolja, majd gyalogosan hazacipelje az egész család ellátásához elegendő élelmiszert.
Igaz, a romlandó ételféleségekért, tejért, kenyérért naponta el kellett menni a kisboltba. Az első hűtőszekrényhez úgy negyven éves korában jutott hozzá, addig a külön vásárolt jéggel vagy a verem és a kamra hűvösével kellett megoldani a dolgot. Fagylalt, gyorsfagyasztott zöldség, joghurt? Ilyenek tárolásáról szó sem lehetett. Ki nem dobott semmit, a tejeszacskókból is fürdőszoba szőnyeget horgolt. Ma biztosan feltenné a Pinterestre, vagy az instára, ami nem is csoda, mert teljesen menő öko háziasszonynak számítana.
Otthon aztán elmesélem neki a heti bevásárlási meg főzési rutinomat, elpanaszolom, hogy sokszor milyen nehezemre esik ilyen árubőség mellett is kitalálni, hogy mi legyen az ebéd vagy a vacsora, meg hogy a nap végére mennyire elfáradok. Ő őszintén együttérző mosollyal megsimogat és azt mondja: édeskisszívem, néha a sok lehetőség nehezíti meg a legjobban az ember dolgát.
Én meg azt sem tudom, hogy most elszégyelljem magam, vagy igazat adjak neki? Szerinted?
